A régi tükör takarása

 

Íve nincs, merev, szögletes.

Díszítése antik, rideg

Átlátszósága örök.

Poros, ódon tükör ez,

Sötétben rád kacsintó

szörnyeteg.

                       

Arcod torz, gyönyörűsége teljes

egy-egy kopás tarkítja csak homlokod,

Homlokod ráncolod,

mert eltelt az idő.

Tán holnap a halál arcát

Csókolod.

 

Csókolod ajkait,

Lélegzeted párája tovább homályosítja,

ki félve, mozdulatlan nézte a pókhálót,

mely belepte

Életed.

 

Életed hajóján fekve bámultad az eget

Csillagok kacsintottak, te nem vetted a jelet,

hogy szedd fel a horgonyt,

ússz tova!

 

Tova folyjanak vágyaid,

Miközben a horizont távolodik,

tükörképed változik.

 

Változik a nő, aki voltál,

Ráncaid elmúlt mosolyt rejtenek.

Ki az, aki rád mered?

Pillantása szelíd, angyali,

fürtjeivel betakar, akárcsak a

féltő földanya.

 

Elmúlt mosoly ez, kétségtelen.

Áporodott derű arcodon.

A tükör azonban nem felejt,

egy éjjeli percben felvillantja régi énedet.

Káprázat, illúzió, hamis kép.

Förtelmes hang, a tükör

elrepedt.