Egy vándorhoz

 

Az útra képzellek,       

mely minden szegletén

megcsillan most a

Hold egy sugara.

Anyag és test egybeolvad

Kitágul életünk rideg határa.

 

A földre képzellek,

sár és por éri lábad,

fejüket lehajtó virágok

 s elűzött vadak várnak.

 

A vízbe képzellek,

mely színe folyton változik.

tündöklő fényekkel ölel,

tajtékos hullámokkal jön el,

határai föld és ég,

titkokat rejtő sötét tengerfenék.

 

A tűzbe képzellek

 lángok nyaldossák testedet

parázs, hamu, mind lepereg,

nyakad körül kígyó tekereg.

 

A szélbe képzellek,

mely ringatja a könnyűt,

máskor ellöki ugyanazt.

Ki illatokat hoz, szagokat!

S az életben reménykedve,

betakarja az elhintett magokat.

 

Az égbe képzellek,

E magasságban borút derű követ,

Elúszó formák, kétes alakok,

Vigyázz! Minden akár fordítva is jöhet.

 

A végtelenbe képzellek,

Újra gyerek vagy,

mosolyod tiszta, védtelen.

Szemed csillog,

a nap helyét nézi,

kezed kezemben félszegen.