Emlék
Két hét volt, tizennégy nap, háromszázharminchat óra,
és megannyi pillanat.
A semmiben voltunk, a szürkeségben,
Fel-fel bukkanó színárnyalat.
Nyári szellő, otthont elsöprő tornádó,
Pióca, kinek vérszívását álmodom.
Rám tapadtál, lesöpörtelek,
és nyomod kiszáradt ajkamon
keresem.
Hangod, mint igazat prédikáló próféta
manipulál egy magányos hajnalon ,
ilyenkor nem mozdulhatok,
S vonatra szállni, tengerbe ugrani,
kapaszkodni az Árba is képtelenség.
De egy kép, érzés, meglehet hamis.
Talán csak vagy mint törött tükör.
Tán egyek voltunk az örökkévalóságban,
ha hisszük.
S szemünkből egyszerre könnycsepp gördül,
Átlátszó, sós tenger
a Pokolba.