A régi tükör takarása
Íve nincs, merev, szögletes.
Díszítése antik, rideg
Átlátszósága örök.
Poros, ódon tükör ez,
Sötétben rád kacsintó
szörnyeteg.
Arcod torz, gyönyörűsége teljes
egy-egy kopás tarkítja csak homlokod,
Homlokod ráncolod,
mert eltelt az idő.
Tán holnap a halál arcát
Csókolod.
Csókolod ajkait,
Lélegzeted párája tovább homályosítja,
ki félve, mozdulatlan nézte a pókhálót,
mely belepte
Életed.
Életed hajóján fekve bámultad az eget
Csillagok kacsintottak, te nem vetted a jelet,
hogy szedd fel a horgonyt,
ússz tova!
Tova folyjanak vágyaid,
Miközben a horizont távolodik,
tükörképed változik.
Változik a nő, aki voltál,
Ráncaid elmúlt mosolyt rejtenek.
Ki az, aki rád mered?
Pillantása szelíd, angyali,
fürtjeivel betakar, akárcsak a
féltő földanya.
Elmúlt mosoly ez, kétségtelen.
Áporodott derű arcodon.
A tükör azonban nem felejt,
egy éjjeli percben felvillantja régi énedet.
Káprázat, illúzió, hamis kép.
Förtelmes hang, a tükör
elrepedt.